A londoni Armada egyike volt azoknak rockzenekaroknak, amelyek az 1970-es évek elején az Egyesült Királyságban tevékenykedtek. Annak ellenére, hogy az együttest tehetséges zenészek alkották, nem sok babér jutott nekik és teljesen elfeledettek maradtak.

A hard rocker kinézetű jazz szaxofonos, Sammy Rimington a hatvanas évek eleje óta aktívan tevékenykedett a zeneiparban. Az évtized végére Londonban telepedett le, ahol a Boosey & Hawkes hangszerüzletben eladóként dolgozott, közben esténként színházakban vagy éjszakai klubokban különféle jazz együttesekkel lépett fel. Ez volt az a korszak, amikor a különböző zenei műfajok közötti merev határok felbomlottak, és Rimington generációjának számos jazz zenésze képes volt kitörni az akadémikus jazz béklyóiból, és a kialakulóban lévő progresszív rock színtér sokkal szabadabb környezetében fejezhette ki zeneszerzői lelkesedését, úgy, ahogy ösztönei diktálták...

1971-ben a Melody Maker magazinban megjelent hirdetésre válaszolt és tagja lett az Armada nevű ambiciózus rockzenekarnak, amelyet korábbi Open Mind tagjai hozták létre. Amikor Sammy Rimington válaszolt  a hirdetésre, együttes eredeti tagjai közül már csak az énekes Terry Schindler volt jelen. A zenekarban továbbá Rick Kenton basszusgitáros, Graham 'Kirby' Gregory gitáros és Mick Nicholls dobos szerepelt. Schindler távozása után rövid időre csatlakozott az együtteshez a nagyszerű énekes, Elmer Gantry, aki leginkább a Velvet Operával való munkájáról ismert. Az ezt követő hónapokban különböző rendezvényeken léptek fel ismertebb művészek előzenekaraként, többek között egy walesi turnén David Bowie-val. A felállás azonban nem bizonyult sem állandónak, sem életképesnek. Rick Kenton volt az első, aki elhagyta a csapatot, neve később az egyik Roxy Music kislemezén tűnt fel. Röviddel utána Elmer Gantry is elbúcsúzott, és legvégül szintén távozott a gitáros Gregory, ő később a Curved Air-t tagja lett. Gantry és Gregory később botrányba keveredett a hamis Fleetwood Mac turnéval kapcsolatban. 1972-ben Sammy Rimington végül egyedül maradt, nyilatkozatában elárulta mennyire csalódott volt, mivel az együttes zenéje akkoriban hasonló vizeken mozgott, mint a King Crimson. Azzal a szándékkal, hogy életben tartsa a zenekart és folytassa saját rock karrierjét, most ő hirdetetta  Melody Makerben. Hamarosan csatlakozott hozzá Jeff Scates gitáros, Terry Cook énekes és fuvolista, valamint Colin Eller basszusgitáros, akit egy évvel később az amerikai Brian Stanley váltott. Végül a birminghami Alan 'Sticky' Wickett dobos csatlakozott a bandához.

Ez a végleges felállás lehetővé tette Rimington számára, hogy végre nyugodtan zeneszerzésre koncentráljon, amelyre hatással volt az az időszak, amikor a jazz számos progresszív együttes repertoárjának részévé vált. Rimmington rock ambíciókkal rendelkező jazz zenész lévén ez nagyon megfelelt, szerzeményeiben ötvözni próbálta a két zenei irányzatot, közben nem rejtette véka alá a Mahavishnu Orchestra, a King Crimson és Zappa iránti csodálatát. A zenét otthon komponálta gitáron, négysávos Revox tekercses magnóra rögzítette, dalszövegeknél pedig akkori felesége, Nina Buck segédkezett. Az Armada a Rare Bird és a Wishbone Ash együttessel közös koncerteken tesztelte a friss repertoárt, zenéjük biztató visszhangot kapott a közönségtől és a szaksajtóból is egyaránt. 1973-ban a Melody Maker egy kétoldalas cikkben mutatta be Sammy Rimingtont és az Armadát, ekkor már úgy tűnt, hogy a sikerhez vezető utat semmi akadály nem törheti meg. Más zenekarokhoz hasonlóan ebben az időszakban az Armada számára is elsődleges fontosságúvá vált egy album felvétele és megjelenése. Sajnos menedzserük, Troy Dante azzal az ötlettel állt elő, hogy lemez szerződést kötnek a MAM Records-szal, azzal az elképzeléssel, hogy minél hamarabb bevételre tegyenek szert. A zenészek egyáltalán nem voltak elragadtatva az ötlettől, a kiadó zenei profilja teljesen eltérő volt, mint amit a csapat akkoriban zeneileg kínált.

1973-ban és 1974-ben a MAM két kislemezt adott ki számukra, az A oldalakon a idegen előadó, a B oldalakon pedig ugyan az a Rimington szerzemény, a Dragon Song szerepel. Hogy a helyzetet tovább rontja, az első kislemezt Rimington, a másodikat pedig Rats néven adták ki, annak ellenére, hogy az Armada teljes mértékben működő együttes volt és a  zenekar teljes szívből gyűlölte ezeket a kislemezeket. Sammy Rimington, hogy a maga módján irányítsa az együttes sorsát, saját kezébe vette a kezdeményezést, és saját költségére egy session keretében a londoni RG Jones stúdióban saját felvételeket rögzített az együttes, ezeket továbbította több lemezkiadónak. A kiadókat azonban már nem hatotta meg egy ismeretlen csapat zenéje, három-négy évvel korábbi progresszív zene iránti lelkesedés tovaszállt, és a biznisz vette át a stafétabotot. Az évtized kezdetén még valószínűleg kapkodtak volna az Armada után a tehetség kutatók, 74-ben viszont kiadók a kockázatmentes profit érdekében már csak kizárólag a jól ismert nevekre fogadtak. Ez a kudarc, amely egy rosszul sikerült lemezszerződés és a zenekar rossz menedzelése miatt elvesztegetett éveknek köszönhető, végzetesnek bizonyult. Sammy Rimington, Armada kudarcaiból és a rock bizniszben uralkodó körülményekből kiábrándulva, visszatért a zenéhez, amelyet mindig is szeretett, és a Legends of Jazz nevű együttes klarinétosaként bejárta Európát. Így az Armada befejezte pályafutását, a zenészek pedig szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. 2011-ben az RPM Records Armada - Beyond The Morning (Unreleased Recordings 1972-74) című szerzői album jelent meg amely része volt a Sammy fél évszázados színpadi szereplése alkalomból rendezett ünneplésnek. Így 40 év után végre úgy ismerhetjük meg az Armada zenéjét, ahogyan azt a zenészek szerették volna bemutatni a kiadatlan debütáló albumon.

A dalok minősége könnyedén vetekszik az 1970-es évek elején progresszív zenét játszó együttesek zömével. A felvételek tele vannak energiával, Rimington szaxofon játéka a jazz-rock területére tolják a zenét és a Canterbury rock befolyása is gyakran jelen van, különösen a Caravan zenekar a szürke-rózsaszín fénykorukat idéző hangzás. A felvétel jó, a hangminőség alig marad el más korabeli felvételek színvonaláról. Az utolsó szám, az 1973-as 'Steeplechase' című élő felvétel hang minőségét tekintve gyengébb, viszont ízelítőt kapunk az Armada színpadi hangulatából. A CD csúcspontja számomra a Beyond The Morning #2, ahol a már említett Canterbury hatása erősen jelen van, főleg a felvétel második felében. Szintén nagyon tetszik a Mockingbird, egy szép dallamos felvétel, ez szinte minden valamire való a műfajuk csúcsán lévő brit progresszív zenekar albumán kötelező rész. Az, hogy az együttesnek nem adatott meg az áhított áttörés az élvonalba, bizonyosan elmondható, hogy nem a zenéjüknek köszönhető és az Armada zenéjére érdemes időt szánni, hogy megismerjük munkájukat.

01. Beyond The Morning #1
02. Fortunes Fool
03. Sad Song
04. Beyond The Morning #2
05. Mockingbird
06. One In Ten
07. Highway Girl
08. Jester
09. Obsessions
10. Dragon Child
11. Sail Away
12. Steeplechase