Jerry Floyd, a neves DJ, aki a 70-es évek elején a londoni Marquee klubban tevékenykedett, a Walrus zenekart nyolc dühöngő különcökhöz hasonlítja, akik sajátos felfogású brassrock zenét játszanak. A fúvós szekciót olyan hevesen alkalmazzák, hogy a zene elhangzása után is még hosszú időn keresztül zúg a hallgatók fejében és nem könnyen felejthető el. "Már az első pillanattól kezdve ízlésesen kemények és függőséget okoznak" - nyilatkozta Floyd.

A 70-es évek legelején a Decca/Deram kiadó, amely a Keef Hartley Band hazai és külföldi sikerei hatására felismerte a rock és a jazz újonnan kialakuló fúziójában rejlő potenciált, úgy döntött, hogy befektet más, hasonló zenei területen működő együttesbe. Így történt, hogy a cég katalógusában számos elismert progresszív zenész és együttes mellett néhány kevésbé ismert jazzrock formáció is megjelent, köztük a londoni Walrus oktett. Az amerikai Blood Sweat & Tears és Chicago Transit Authority zenéje által ihletve a zenekart Steve Hawthorn alapította és vezette. A zenekarba londoni és környékbeli zenészeket hívott meg, a felállás végül a következőképpen alakult: Don Richards – trombita, Roy Voce – tenor szaxofon, Bill Hoad – szaxofonok, klarinét és fuvola, Roger Harrison – dobok, Barry Parfitt – orgona és zongora, John Scates – gitár, Steve Hawthorn – basszusgitár és Noel Greenaway – ének. A Walrus brassrockja azonban egyáltalán nem volt olyan dallamos és kifinomult, mint példaképeik, a Blood, Sweat & Tears vagy a hazai IF zenéje. Sokkal keményebben és nyersebben szóltak, zenéjükben bőségesen merítettek a bluesrock és pszichedelikus rock zenéből, nyugodt, dallamos pillanatokban nem haboztak folk és progresszív elemekhez nyúlni. A zenekar teljes repertoárját Steve Hawthorn írta, a fúvós szekció hangszerelésében Hoad és Richards segítettek. Az 1970 nyarán aláírt lemezszerződés után a zenekar a Decca zenei stúdiójába költözött a londoni West Hampsteadben, ahol David Hitchcock producer felügyelete alatt készültek a jövőbeli album felvételei. A kiadó a Who Can I Trust és a Tomorrow Never Comes című dalokat alkalmasnak találta kiadásra, és a zenekar bemutatkozó kislemeze hamarosan megjelent az üzletek polcain. Annak ellenére, hogy kislemez egyik dala sem hódított az angol slágerlistán, zenekar még nem vesztette el a kiadó bizalmát. Továbbra is biztosította számukra a stúdiót és elegendő időt a felvételek befejezésére, a munkák egészen őszig elhúzódtak. Felvételek közben azonban Roger Harrison dobos távozott és a menet közben Nick Gabb dobosnak kellett csatlakoznia, aki végül szinte az egész album zenei anyagán szerepelt.

A Walrus bemutatkozó LP-je 1970 decemberében jelent meg, hét számot tartalmazott, köztük a két korábbi kislemez felvétel is. Az album jó benyomást tett a zenei szakértőkre és a hallgatókra egyaránt. Walrus próbálta fellépésekkel London színpadain támogatni az eladásokat és elnyerték a közönség szimpátiáját. Mindez hiábavaló volt, a csoportnak nem sikerült betörnie a slágerlistákra, és az lemez eladás is siralmas maradt. A kiadó utolsó próbálkozása a második kislemez megjelentetése volt, az A oldalon a LP-ről kimaradt szám, a Never Let My Body Touch The Ground szerepelt, míg a B oldalon az album slágere, a Why található. Semmi sem segített, az album és a kislemez eladása alacsony maradt, és a csoport elvesztette a kiadó támogatását. Egyébként Bill Fay folkzenész, szintén a kiadó zenésze egy későbbi interjúban a Deccával való együttműködést a falra dobált sárhoz hasonlította. Amely a falra tapadt, élvezte a kiadó bizalmát a földre hullott sár rovására. Újabb változás történt a dobos posztján, Gabb helyét Ian Mosley vette át, és a csoport ezzel a felállással folytatta egészen 1972-es felbomlásáig. A tagok közül az új dobos, Ian Mosley tudott a legjobban érvényesülni, miután egy darabig a Darryl Way’s Wolf együttesben dobolt, állandó tagja lett a Marillion együttesnek.

Az album a Who Can I Trust? című éles blueszal nyit, és azonnal értelmet nyer Jerry Floyd fentebb említett gondolata. Amikor először megszólalt a fúvós szekció, ijedve körülnéztem, hogy vajon a Titanic nem húz-e el keresztben a nappaliban. Noel Greenaway énekes hihetetlenül durván vádol valakit azzal, hogy "Kinek hidjek, ha neked sem tudok?" (Egyébként itt még az eredeti dobos, Roger Harrison dobolt, később már csak a hatodik szám első részében hallható). Ezt követi egy 13 perces szám, amely három tételre van osztva; az első egy tradicionális blues átdolgozása, a Rags And Old Iron, ezt eredetileg Nina Simone adott elő és ismertetett meg a nagyközönséggel. Ízléses jazz betéttel, Voce szaxofonjátékával és Richardson trombitájával, a végén törzsi skandálás és afrikai ütős hangszerekkel zár a vendég Ginger Johnson előadásában. A második rész, a Blind Man bemutatja a zenekar dallamos, fuvolával színezett, pszichedelikus hangulatát, de csak pár pillanatig tart, utánna a zenekar újra elfelejtette bevenni a nyugtatókat. A záró harmadik rész, a Roadside alcímmel rendelkezik és pár évvel korábbi pszichedelikus rock köszön vissza a hallgatása közben, nekem a Elmer Gantry’s Velvet Opera jut eszembe, gitár és szaxofon szólóval, újra erős fúvós kísérettel. A következő szám, Why közben a fúvósok leugrottak a stúdió büféjébe féldecire, közben a folk rock hangzású dalban Steve Hawthorn 12-húros akusztikus gitáron, Bill Hoad pedig fuvolán kísér. A dalt bármelyik pszichedelikus folk rockot szerető egyén nyugodtan bejelölheti a kedvencei playlistjére. A negyedik szám a Turning, egy kicsivel több mint hét perces dal és szintén három részre van osztva. Egy rövid, absztrakt bevezető monológ után kezdődik a brassrock Turning durva Greenaway énekhangjával, Johnny Rotten, a későbbi Sex Pistols énekese biztosan odafülelt az énekes előadásmódjára. A második rész a Woman nevet kapta, a zenekar igazi brit bluesrockkal mutatkozik be, a fúvós szekció most pihen, csak a végén tér vissza véletlenszerűen, az egész részt szóló gitár és kemény, már-már hardrock ritmus alap kísér. A rövid, harmadik záró részben a zenekar egy pillanatra visszatér az eredeti Turning témához. A következő dal, a Sunshine Needs Me lényegében pszichedelikus poprock zene, amely nem veszne el egyetlen albumon sem, amelyet egy-két évvel korábban adtak ki. Ezt követi a Traffic együttes instrumentális brassrock feldolgozása, a Coloured Rain. Valójában úgy van beállítva, hogy a Coloured Rain csak a kompozíció elején és végén burkolja a nagyszerű középső részt, amely morbid Mother's Dead Face In Memoriam nevet kapot, egy szép zongoraszólót mutat be Barry Parffittól, amit Billy Hoade szólója vált fel, amiről fogalmam sincs, hogy mibe fúj. Szerintem talán oboa, a japán CD kiadás alibista módon fuzz altot(!?!) említ. A záró Tomorrow Never Comes brassrock, amelyet esztrád vagy cirkuszi nagyzenekar hangulatban adnak elő és kicsit Zappát juttatja eszembe. Az Esoteric Recordings CD kiadása az album végére még hozzáadta a Never Let My Body Touch The Ground című kiadatlan kislemez felvételt, brass-blues-rock egy újabb, bár rövid, de minőségi gitárszólóval John Scatestól.

A Walrus együttes albumából rengeteg pozitív energia árad és egyértelmű, hogy Steve Hawthornak a repertoár összeállításakor nem kellett a szomszédokhoz ötletekért fordulnia. Az, hogy nem váltak népszerűvé, csupán annak a ténynek tudható be, hogy abban az időben annyi hasonlóan minőséges együttes működött a színtéren, hogy a zenei nagyközönségnek nem volt esélye ezt a rengeteg zenét észlelni és befogadnia. Talán egy kis elégtételt jelenthet, hogy az eredeti LP-jük ma a Decca/Deram kiadó katalógusának egyik legértékesebb darabja. A Deram kiadó 1970-ben kiadta az albumot Anglián kívül Németországban és Japánban is. Több CD újra kiadást is kapott, nekem az Esoteric Recordings hagyományosan ízléses kivitelű CD kiadása jutott.

01. Who Can I Trust?
02. a) Rags and Old Iron b) Blind Man c) Roadside
03. Why
04. a) Turning b) Woman c) Turning
05. Sunshine Needs Me
06. a) Coloured Rain b) Mother’s Dead Face in Memoriam c) Coloured Rain (Reprise)
07. Tomorrow Never Comes
08. Never Let My Body Touch the Ground *

Steve Hawthorn – basszusgitár, 12-húros akusztikus gitár (3) 
John Scates – szóló- és ritmusgitár
Noel Greenaway – ének
Bill Hoad – szoprán, alt, bariton és tenor szaxofon, fuvola és altfuvola, klarinét 
Roy Voce – tenor szaxofon 
Don Richards – trombita, cselesztina (4)
Barry Parfitt – zongora, orgona
Roger Harrison – dobok, ütőhangszerek (1, 6 a)
Nick Gabb – dobok (2, 3, 4, 5, 6 b és c, 7)